A Pass egyfajta turistaigazolvány, olyasmi mint a Budapest Card: érvényessége alatt feljogosít ingyen utazásra (metrón, buszon, elővárosi vasúton), illetve egy csomó – egyébként elég drága – városi látványosság megtekintésére. Persze külön-külön is megvásárolható a két kedvezmény (azaz csak utazásra illetve látogatásra), de együtt éri meg igazán, sőt, ha on-line vásároljuk meg, akkor még 10% kedvezményt is kapunk, ráadásul előre ki is postázzák – ezzel a lehetőséggel érdemes talán élni, mert különben be kell menni a kártyáért a Regent's Streeten lévő belvárosi VisitLondon irodába, és erre az útra persze külön metrójegyet kell venni, ami nem olcsó. Az ára 2007-ben kedvezményesen 101 font volt.

A London Pass közlekedési kedvezménye egyébként a londoni BKV Travelcard nevű igazolványával azonos, nem csak a kedvezményekben, hanem formájában is. A London Pass ugyanis egy chipkártya, amit az egyes látogatási helyeken leolvasóba dugnak, és „leveszik” róla az adott helyszínt (így biztosítják, hogy egy helyre csak egyszer mehessünk), a Travelcard pedig egy mellé adott mágnesszalagos „jegy”, amit érvényessége idején az ott szokásos módon használhatunk a metrókapuknál bedugva illetve a buszon felmutatva. Mindkettőre rá kell írni a használója nevét, de ennek igazából nincs jelentősége.

Egy, két, három illetve hat napra lehet megvenni. A hatnapos mellé egy hetedik napi ingyenes utazási kedvezmény is jár, viszont ez a látogatásokra már nem vonatkozik, így az utolsó napra tartalékoljuk olyan látnivalókat, amire a Pass egyébként sem jó (bár ezt nem mindenhol ellenőrzik megfelelően, így én még az érvényességen túli napon is tudtam néhány helyen használni). Az érvényességet egyébként éjfélig, és nem 24 órás ciklusokban számítják, így pl. a kétnapos csak ma meg holnap jó. Fontos tudni még, hogy utazás esetében reggel fél tíz előtt – a reggeli csúcsforgalom enyhítése miatt – a Travelcard csak hatnapos verzióban érvényes! Ugyanígy a hat londoni közeledési zónából szintén csak a hatnapos érvényes mindegyikre, a többi csak az első két zónára. Viszont a Pass részét képezik azok a vasúti vonalak, amelyek a vidéki látnivalókhoz (pl. Windsor, Hampton Court) vezetnek.

A London Pass-t turistaként mindenképp érdemes megvenni, főleg ha egy hétig vagyunk Londonban. Gyakorlatilag a főbb látnivalók zömét tartalmazza (bár azért nem mindet, pl. a Westminster Abbey vagy a Cabinet War Rooms nincs benne), viszont csak akkor járunk vele jól anyagilag, ha a kedvezményes helyeket majdnem mind fel is keressük, hogy „lelátogassuk” a pénzünket. Utazás és múzeumok mellett még bizonyos vásárlási vagy étkezési kedvezményeket is tartalmaz, bár ezek nem túl érdekesek, mert vagy nincs rá idő, vagy eleve olyan helyekre szól, ahová egy átlag magyar turista nem nagyon jár.

A Pass mellé egy hasznos kis könyvecskét adnak a kedvezményes helyek ismertetőjével, ezt jó mindig magunknál tartani, áttanulmányozni. Különösen a térképek tesznek jó szolgálatot!

Ahhoz képest, hogy London egy nyolcmilliós város tele turistákkal, a közlekedés eléggé olajozottan megy. Igazából a főbb látványosságok a tágabb értelemben vett belvárosra koncentrálódnak (kb. olyan területen, amit Budapesten a Hungária körút határol), így túlságosan nagy távokat eleve nem kell tennünk, de ha relatíve távolabbi pontokra is jól el tudunk jutni vasúton. Fontos, hogy a reggeli csúcsidőben rendkívül nagy a zsúfoltság (bár a közlekedésben nincs akkora dugó, mint itt), sokszor még a metróra is csak sokadjára lehet felférni. Nagy-Londont hat koncentrikus zónára osztották fel, és a különböző jegyek különböző területre érvényesek. Turistáknak elég az első két zónára jegyet venni, mert a látnivalók 99%-a itt található.

Biztonsági okokból – főleg az ismert metrórobbantások miatt – tilos gazdátlanul hagyni csomagokat a járműveken illetve megállókban, és szinte mindenütt (még a buszokon is) kamerával figyelik az embert.

Tömegközlekedésre vagy egyszeri, vagy hosszabb-rövidebb időre szóló jeggyel, turistáknak szóló Travelcarddal, vagy speciális, feltöltőkártyás Oyster carddal lehet utazni, melyet csak oda kell érinteni a járművön erre szolgáló sárga felülethez, és leveszi onnan a megfelelő összeget.

Metró. Gyakorlatilag a legfontosabb közlekedési eszköz, mindenhová hamar, viszonylag könnyen el lehet jutni, bár sokmindenre oda kell figyelni, amire a pesti metróhasználó nem nagyon van felkészülve. Először is, tizenhárom metróvonal létezik saját színkóddal, amelyek lépten-nyomon keresztezik egymást – kicsit úgy, mint a Deák téren, de van, hogy 4-5 vonal is, ráadásul hosszú, labirintusszerű folyosókon kell ide-oda kavarogni. Néha a megfelelő vonalat és a megfelelő irányt is nehéz megtalálni, sőt, olykor pusztán a kijáratot is!

Ilyen sok vonalnál előfordul, hogy fennakadások vannak, késés, járatkimaradás, sőt, bizonyos állomások a vonalon nem működnek. Ezek elég kellemetlenek tudnak lenni, ám meglehetősen mindennaposak, így nem árt odafigyelni a bemondókra illetve a bejáratnál kitett táblákra, amelyek tájékoztatnak az egyes vonalak állapotáról.

Számunkra az is szokatlan, hogy egy alagútban több irányba menő szerelvények is futnak, amelyek egy későbbi ponton válnak szét, vagy csak rövidebb vonalon közlekednek. Ezért mindig gondosan oda kell figyelni a szerelvények „homlokára” kiírt végállomásra, illetve a peronon lévő LED-kijelzőkre, amelyek tájékoztatnak arról, hogy a befutó vonat hová is megy.

A metró bejáratánál automata kapuk vannak, amelyek az (érvényes) jegy bedugására engednek át. Érdekes módon kimenetkor ugyanez a procedúra van: jegy nélkül kijönni sem lehet. Emellett néha még a kocsikban is járnak ellenőrök. Vonalváltáskor, tehát amikor nem hagyjuk el a metró területét, viszont nem kell jegyet kezelni.

A metróállomások majdnem mind különbözőek (minőségben is), és a kocsik is elég sokfélék; elég gyakori a kicsit, alacsony szerelvény is, amiben nem túl kényelmes utazni. Az ülések általában ugyanazzal a nedvszívó kárpittal vannak borítva, amelyek itthon újabban szintén divatosak, de ott viszonylag tiszták. Az utasok általában kulturáltak. Rendre ott hagyják a kiolvasott napilapokat, amelyeket mások minden további nélkül felvesznek – hogy aztán ők is otthagyják.

Busz. London egyik jelképe a piros emeletes busz. Habár nem csak emeletes típus van, kétségtelenül ezzel a legérdekesebb utazni, főleg mert odafentről igazán jó kilátás nyílik a városra. A városban egyébként megszámlálhatatlanul sok buszvonal van, így elég nehéz ezeken eligazodnunk – ebben főleg a megállókban elhelyezett táblák lesznek segítségünkre, amelyeken fel vannak tüntetve az útvonalak, megállók. Mivel azonban ezek legtöbbje semmit nem mond, inkább csak a nagyobb célállomások felé utazva tudjuk a buszt használni, egyébként célszerűbb a metró. Reggel forgalmi dugók miatt is nehézkesebb a használata. A buszok elég gyakran járnak, így normális esetben nem zsúfoltak (még fent, az első sorban is többször leülhetünk) és gyorsan célhoz lehet velük érni. Általában éjfélig járnak, de vannak 24 órás járatok, illetve külön éjszakai buszok is (ezek számozása N betűvel kezdődik). A buszra az első ajtón felszállva a vezetőnek (aki rendszerint fekete bűrű, és feltűnően gyakran nő) kell felmutatni vagy érvényesíteni a jegyet, és a középső ajtón kell leszállni. Hátsó ajtó nincs, kivéve a nagyon régi fajta emeleteseket, ahol csak hátsó ajtó van, pontosabban nyitott ajtónyílás, ahonnan fel-le szállhatunk akár megállók között is; itt külön kalauz áll hátul az ajtóban, aki ellenrőzi a jegyünket. A buszokon a következő megállót nem mondják be, ami még nehezebbé teszi a tájékozódást. Megállóban állva tanácsos felszállási szándékunkat integetéssel jelezni, különben könnyen előfordulhat, hogy a busz nem áll meg.

Vasút. Londonban megtaláljuk a hagyományos vasutat valamelyik nagy pályaudvarról (Victoria, Waterloo, Paddington, King's Cross) indulva, amelyekhez metróval jutunk el. A brit vasutak megbízhatóak, viszonylag tiszták, az utazóközönség normális, nem nagyon van zsúfoltság. Kalauz ellenőrzi a jegyeket. A vonatok indulásáról a pályaudvarokon információs pultnál is tájékoztatnak, de sokat segítenek a kihelyezett monitorok is, amelyeken az adott vonal végállomása mellett az egyes közbülső állomásokat is sorban feltüntetnik, így könnyű ellenőrizni, jó irányba megyünk-e. A vasút mellett létezik egyfajta HÉV-szerű vonal is, amely hasonló a metróhoz (ugyanaz a jegy is kell hozzá), csak jobbára a felszínen halad, és nagyobb távolságokra: például ilyennel lehet eljutni Greenwich-be, London külvárosába. Érdekes, hogy van automata, vezető nélküli vonat is, amelyen csak egy kalauz teljesít szolgálatot.

A City központjában található ez az aprócska bolt (olyan aprócska, hogy elég erősen kell keresni, hogy el ne menjünk mellette), amely többek között arról nevezetes, hogy a világ legrégebben egy helyen, egy család birtokában működő cége. Természetesen teával kereskednek – 1706 óta! Az üzlet belső tere aztán méltó is ehhez a múlthoz; a személytelen multikhoz szokott magyar vásárlónak igazi élmény a patinás polcok előtt, az egykori tulajdonosok olajfestményeinek sora alatt sétálgatni. Persze teát is lehet kapni (Twining’s-t), ráadásul nem is sokkal drágábban, mint itthon, viszont összehasonlíthatatlanul ízlésesebb kivitelben. Ajándéknak tökéletes!

A királyi London egyik legismertebb látványossága a királynő testőreinek felvonulós őrségváltása. A testőrök valamennyi ténylegesen lakott királyi palota és vár előtt posztolnak (nem csak a Buckingham előtt, hanem pl. Windsorban vagy a St. James Palace illetve a Tower előtt is), bár érdekes módon csak munkaidőben. Jó kérdés egyébként, hogy ezek a „katonák” valóban katonák-e, esetleg valamiféle önkéntesek, alkalmazottak vagy mik, ugyanis – ha szőrös kucsmájuk alatt megfigyeljük őket – egészen fiatal (kb. 19 éves) fickókat láthatunk.

A testőrökből nem csak egyféle – a piros zubbonyos, nagy medvekucsmás – típus van, hanem modernebb, barettes egyenruhás na meg lovas gárdista is. Az egész kompániáról a Buckingham Palota közvetlen közelében álló Guards Museum-ban tudhatunk meg többet (főleg történelmi dolgokat), amely egyébként a gyalogos őrök laktanyája is egyben. A lovas testőrök a St. James Park túlsó végén, a Whitehall sugárúton lévő kaszárnyájukban (Horse Guards) laknak, és ennek bejárata előtt – szintén munkaidőben – két lovas posztol mindig fegyelmezett mozdulatlanságban.

A testőrök őrködése általában elég unalmas, mert feszes vigyázzban, a semmibe meredve állnak a posztjukon. Egész jól tűrik, hogy a turisták állandóan melléjük dörgölőzve fotóztatják magukat. Néha masíroznak oda-vissza egy kicsit látványos bakancs-csattogtatással, hogy megmozgassák magukat, de semmi több.

Az igazi érdekesség az őrségváltás. Őrségváltás minden helyszínen zajlik ugyanabban az időben, de legtöbbször szimpla cserét jelent. Némileg rendhagyó a lovasok váltása, amely a lovas laktanya mögötti nagy téren történik 10.30-kor. Egy tucat piros lebernyeges vitéz léptet ide, és körülményes, hosszadalmas, összességében azonban nem túl látványos körkörözések közepette adják át a stafétát. Ez tényleg annyira unalmas, hogy a nézők nagy része a feléig sem bírja ki, és elszállingózik.

A fő attrakció azonban a Buckingham Palota előtt téren megy végbe 11.30-kor, ha a királynő otthon van. Ezt a palotán lebegő zászló jelzi, melynek jelentése "the Queen is at home". Ez tényleg látványos, és annyira keresett, hogy a sok bámészkodó miatt le is zárják a forgalom elől a teret; érdemes legalább fél órával korábban érkezni, mert különben alig látunk valamit. A lényeg a katonai egységek zenés felvonulása: különböző irányból menetelnek a lovasok, kucsmások, barettesek nagy fúvószenekaros felhajtással, és vonulnak be a kapukon át a palota kerítésén belülre. Odabenn sajnos elég nehéz látni őket, mert a kerítésnél álló nézők eltakarják a látványt, de valamiféle bonyolult koreográfia szerint átadják az őrséget az újaknak. Ezt a műsort érdemes mindenképpen megnézni, bár egy délelőttünk biztosan rámegy, miközben a nettó „műsoridő” kb. 15-20 perc.