A festői Pilisben utazgatva a kevéssé festői Pilisvörösváron olyan cukrászdával találkozhatunk, ami bizony Budapest egyébként felvirágzófélben lévő édesipari szolgáltatói között is párját ritkítaná (illetve ritkítja is, miután megnyitották a Bécsi úton budapesti üzletüket). A Fő utca (vagyis az "út") keleti vége felé, egészen pontosan a 132. szám alatt, jól látható helyen, nagy vendégparkolóval szinte kínálja magát a nagy épület egy kis megállóra.

Az Emil nevét a családi vállalkozást beindító cukrászmesterről nyerte, aki ma is él, bár úgy tudom, már nem ő tartja kezében az üzletet. Én úgy hallottam egy korábban ott diákként segédkező ismerősömtől, hogy sváb az öreg, de az egyik díszoklevél a falon gyanúsan szlávos vezetéknevet sejtet - mindenesetre ebből a szakmai hozzáértésre vonatkozóan nem következtethetünk semmire. Jöjjön inkább a kóstoló!

Odabent a némileg giccsbe hajló belső (amit megbocsátunk, tekintve Werischwar sváb gyökereit) nagy, szellős vendégtere nyílik elénk, ahol szemmel láthatóan helyiek is falatoznak, ami jó előjel; ezt azonban nem sokáig vizsgálgatjuk, hiszen rögtön a süteményespult vonja magára a tekintetünket. Méltán: az üvegfalon át a "szokványos" süteményektől a szinte már szobrászati remek számba menő tortákig olyan sokrétű a kínálat, hogy még végignézni is külön kihívás, nem is beszélve a választásról. Vajon olyan helyi (?) különlegességeket kóstoljunk meg, mint a német csokoládétorta, vagy mérjük össze az Emil dobostortáját másokéval? Nyugodtan megtehetjük, nem fogunk csalódni - talán egyedül a Szamos-féle dobos tudja maga mögé utasítani, de egyébként kifogástalan (ez is).

Egy ilyen volumenű intézménytől szokatlan, hogy a pultnál kell rendelni és fizetni, de ez voltaképpen semmi nehézséget nem okoz (én speciel jobban is szeretem, mint a körülményesebb felszolgálósdit). Az árak átlagosak, a kiszolgálás figyelmes, korrekt. Egyetlen komolyabb negatívum: ottjártunkkor a női mosdó "illatviszonyai" jócskán a tolerálható alatt voltak.