Észak felől Romhányba érkezve, közvetlenül a faluszélen áll a Rákóczi-szabadságharc utolsó jelentős, 1710. január 22-én esett csatájának emlékhelye. Mint a rebellió minden ütközete, ez sem zárult győzelemmel, de - az élelmes magyar megfogalmazás szerint - a kurucok sehol sem álltak oly közel hozzá, mint ez alkalommal.

Az emlékművön említés van a magyarok oldalán harcoló lengyel és svéd segédcsapatokról (lengyel nyelvű tábla és piros-fehér szalagos koszorú is látható). E nemzetközi erők úgyszólván eredeti szándékuk ellenére kapcsolódtak be a csatába: az oroszok elleni vesztes poltavai csatából csak úgy nyertek bebocsátást Rákóczihoz, ha felajánlják neki fegyvereiket. Ez különösen a Habsburgokkal konfliktusba bocsátkozni egyáltalán nem kívánó svédeknek nem volt igazán ínyére, ennek ellenére derekasan kivették szerepüket a harcból.

Az ütközet tulajdonképpen véletlenül zajlott le: mivel a szemben állók nem végeztek alapos felderítést, nem is készültek a harcra - ennek köszönhető, hogy bár a labancok Nógrádban lényegesen nagyobb sereget állomásoztattak, akkor és ott Sickingen altábornagy csapata csak 1200 katonát vonultatott fel, szemben a kurucok 12.000-es hadával, amelyet maga a fejedelem kommandírozott. Az összecsapás helyszínét pontosan elég nehéz meghatározni; a korabeli beszámolók alapján a Mátra előhegyeinél lévő dombok között folydogáló Lókos-patak mocsaras vidékén zajolhatott le, ahol az egymásról mit sem sejtő ellenfelek egymásba botlottak.

Történt ugyanis, hogy Rákóczi éppen átkelt a patakon, és biztonságos táborhelyet keresett, amikor jelentették a portyázók az ellenséges lovascsapat vonulását. A létszámfölényben lévő magyarok átkaroló hadmozdulatba kezdtek a mocsárnak háttal felvonuló osztrákok felé (különösen a lengyelek harci kedve mutatkozott meg), ám amikor az ellenség kezdte megadni magát, a lengyelek túl korán kezdtek a császári málhák fosztogatásába. Így a már-már a mocsárba szoruló németeknek módja nyílt rendezni soraikat, a megbomlott magyar hadrendbe nyomakodtak, és megfutamították őket - különösen a hazai lovasság szenvedett súlyos veszteségeket.

Időközben odaért Károlyi Sándor altábornagy is jelentős haderejével, azonban először nem avatkozott a csatába, később pedig, amikor a fejedelem a visszavonuló Sickingen után küldte, csak ímmel-ámmal teljesítette a parancsot.

A mindössze félórás ütközet tehát az erők egyenlőtlensége dacára döntetlennel zárult, ami azonban az osztrákok számára bizonyult pozitívumnak. Jelentősége az 1708-as trencséni vereség után amúgy sem lett volna egy esetleges győzelemnek sem, azonban a történtek jól tükrözik a szembenálló felek közti színvonalbeli különbségeket.

A romhányi Rákóczi-fa az ország szinte megszámlálhatatlanul számos ugyanilyen nevű régi fáinak egyike. Habár feltételezhető, hogy a legtöbb Rákóczi-fa alatt valójában nem fordult meg a fejedelem - ha mindenütt megtette volna, valószínűleg egész életében fák alatt üldögélt volna -, a romhányi esetében ez mégis valószínű. Részben a - műfaj többi tagjától eltérően nem tölgy, hanem törökmogyoró - fa kora indokolja ezt, másrészt a közelben lezajlott romhányi csata, amelyet maga Rákóczi kommandírozott; erre pedig legmegfelelőbb helynek tűnt ez a magaslat, ahonnan a csatamezőt nagyszerűen beláthatta (ámbár szóba jöhetnek még a kétbodonyi dombtetők is).

Akkoriban ezen a helyen még templom állt, amire ma már csak kisebb bucka emlékeztet a dombon: egy mélyedésben fedezhetünk fel egyedül köveket, épületmaradványokat. Viszont a méltóságteljes, nagy fa uralja a helyszínt, amely - bár az utókor védőkorláttal és kapuval látta el - kissé szomorú, elhagyott hangulatot áraszt. Kis lelkesedéssel azonban felidézhetjük a neves előzményeket.

A Rákóczi-fát a Bereczki Máté utcában, az utolsó házak után, kifelé hajtva bal kéz felől találhatjuk meg. Kiírást nem találtunk, egy helybélitől tudakoltuk meg, merre van.