Budapest X. kerület
Látnivalók
Kőbányai pincerendszer
Budapest X. kerület
A kőbányai pincerendszer Pest egyik legkevésbé ismert, ugyanakkor legkülönlegesebb monumentális érdekessége, amelynek megismerése az alagútrendszeren kívül számos kultúr-, ipar- és helytörténeti érdekességgel bír (utóbbi talán azért is érdekes, mert Kőbánya mondjuk nem tartozik a leginkább ismert kerületek közé).
Sosem értettem korábban, hogy Kőbányát miért hívják épp így. Nos, éppen az alagutak miatt, amelyek célja a XIII. századtól kezdve a kőbányászat volt. Az itt termelt mészkő remek építőanyagnak bizonyult (könnyen fejthető, szép, fagyálló stb.), nem csoda, hogy a kitermelés egyre nőtt; csúcspontját a nagy fővárosi építkezések során érte el a XIX. században, az 1838-as árvíz és a reformkori fellendülés során. Nem is gondolnánk, hogy a belvárost (pl. Lánchíd, Mátyás-templom, Halászbástya, Akadémia, Opera, Citadella, Andrássy úti villák) a X. kerületi kövekből húzták fel, amelyeket ökrös szekéren vontattak a városba a Fehér úton (ez alighanem épp a folytonosan szálló kőporról kapta nevét). A nagy bányászás miatt az 1890-es évekre kimerült, és amúgy is inkább a praktikusabb tégla jött divatba, így a köveket már nem biztosított.
A föld alatti járatok tehát nem azért jöttek létre, hogy pince gyanánt szolgáljanak, hanem a bányászat "melléktermékeként". Az idők során azonban a felszínen szőlőültetvények keletkeztek, és a borászok természetesen ide helyezték el hordóikat, hiszen a barlangok állandó (13-14 fokos) hőmérséklettel és páratartalommal erre kiválóan alkalmasak.
Ahogy bővültek a járatok, elképesztő méretű (33 km hosszú, néhol kétszintes) alagútrendszer alakult ki 180.000 m2-es alapterülettel! A "nagy", összefüggő főrendszeren kívül kisebb, független "bokrok" is kialakultak. Átlagban 10-15 m mély, 6 m széles és 8 m magas vájatokkal rendelkeznek, de lényegesen tágasabb terek is vannak. Habár benne barangolva labirintusszerű, térképen nézve "fésűsen" rendezett (párhuzamos főjáratok derékszögben kiálló mellékjáratokkal). Mivel nem felszíni fejtéssel bányásztak, a területet nem csúfították el; ráadásul kellemes következmény, hogy mivel a kiterjedt tárnák felett statikai okokból építeni nem tudtak, Kőbánya az egyik legtöbb parkkal rendelkező kerület a fővárosban.
Ahogy a filoxéra miatt kipusztultak a szőlők, ugyanakkor az ipari sörtermelés miatt egyre virágzóbbá vált a sörtermelés, Kőbánya alatt is megjelent először bizonyos Schmiedt Péter, majd 1862-től Dreher Antal úr vállalkozása. A pincékben nem csak tárolták, hanem eleinte főzték és érlelték a sört; később azonban a (ma műemléki rangú, Feszl Frigyes által tervezett) gyár a felszínen is terjeszkedett, egészen az ismert dimenziókig. A folyékony kenyér gyártására a pincéken kívül a kiváló minőségű, több helyről is forrásozó víz is alkalmassá tette a helyet, amelyet a fénykorban irdatlan víztározókba emeltek a kutakból. Mára a sörkészítés a technikai fejlődés folytán csak a felszín egy apró területére (a Jászberényi úti kettes telepre) húzóditt vissza.
A háborúban remek óvóhely volt (ma erről az időszakról is van egy kis kiállítás néhány vizes helyiséggel), és haditermelés is folyt itt: a legendák szerint Messerschmitt gépeket is készítettek. A céget aztán '45 után államosították, és itt folyt 1990-ig a Kőbányai sör gyártása.
A rendszerváltás után a sörkészítés leállt, a pince tulajdonjoga az önkormányzatra szállt, amely a mai napig nem tudja hasznosítani; puszta állagmegóvására is csak korlátozott eszközei vannak, emiatt a járatok és az itt található tárgyak omlanak-romlanak, számos ág le is van zárva. A szellőzést több száz szellőző biztosítja (némelyiken keresztül ki is látni a szabadba). Ma leginkább érdeklődőknek mutogatják a járatokat (minden hónap utolsó szombatján), amelyek önmagukban is érdekesek (kivéve mondjuk a gótikus formájúvá faragott "kápolnákat"), de avatott kísérő történeteivel sok újat tudhatunk meg.
A számos kijárat közül az egyik (a Csajkovszkij parknál) az egykori Dreher-villa mellett vezet ki; az épület révén, noha rettenetes állapotban van, sok fantáziával azonban elképzelhetjük az egykori lakók életét - főleg, ha a néhány megmaradt berendezési tárgy (pl. a lenti konyhában álló sütő) segítségével.
A Kőbányai pincerendszer - ha nem is vetekszik mondjuk a lengyel Wieliczka sótárnáival - érdekes látnivalója Pestnek.
Sosem értettem korábban, hogy Kőbányát miért hívják épp így. Nos, éppen az alagutak miatt, amelyek célja a XIII. századtól kezdve a kőbányászat volt. Az itt termelt mészkő remek építőanyagnak bizonyult (könnyen fejthető, szép, fagyálló stb.), nem csoda, hogy a kitermelés egyre nőtt; csúcspontját a nagy fővárosi építkezések során érte el a XIX. században, az 1838-as árvíz és a reformkori fellendülés során. Nem is gondolnánk, hogy a belvárost (pl. Lánchíd, Mátyás-templom, Halászbástya, Akadémia, Opera, Citadella, Andrássy úti villák) a X. kerületi kövekből húzták fel, amelyeket ökrös szekéren vontattak a városba a Fehér úton (ez alighanem épp a folytonosan szálló kőporról kapta nevét). A nagy bányászás miatt az 1890-es évekre kimerült, és amúgy is inkább a praktikusabb tégla jött divatba, így a köveket már nem biztosított.
A föld alatti járatok tehát nem azért jöttek létre, hogy pince gyanánt szolgáljanak, hanem a bányászat "melléktermékeként". Az idők során azonban a felszínen szőlőültetvények keletkeztek, és a borászok természetesen ide helyezték el hordóikat, hiszen a barlangok állandó (13-14 fokos) hőmérséklettel és páratartalommal erre kiválóan alkalmasak.
Ahogy bővültek a járatok, elképesztő méretű (33 km hosszú, néhol kétszintes) alagútrendszer alakult ki 180.000 m2-es alapterülettel! A "nagy", összefüggő főrendszeren kívül kisebb, független "bokrok" is kialakultak. Átlagban 10-15 m mély, 6 m széles és 8 m magas vájatokkal rendelkeznek, de lényegesen tágasabb terek is vannak. Habár benne barangolva labirintusszerű, térképen nézve "fésűsen" rendezett (párhuzamos főjáratok derékszögben kiálló mellékjáratokkal). Mivel nem felszíni fejtéssel bányásztak, a területet nem csúfították el; ráadásul kellemes következmény, hogy mivel a kiterjedt tárnák felett statikai okokból építeni nem tudtak, Kőbánya az egyik legtöbb parkkal rendelkező kerület a fővárosban.
Ahogy a filoxéra miatt kipusztultak a szőlők, ugyanakkor az ipari sörtermelés miatt egyre virágzóbbá vált a sörtermelés, Kőbánya alatt is megjelent először bizonyos Schmiedt Péter, majd 1862-től Dreher Antal úr vállalkozása. A pincékben nem csak tárolták, hanem eleinte főzték és érlelték a sört; később azonban a (ma műemléki rangú, Feszl Frigyes által tervezett) gyár a felszínen is terjeszkedett, egészen az ismert dimenziókig. A folyékony kenyér gyártására a pincéken kívül a kiváló minőségű, több helyről is forrásozó víz is alkalmassá tette a helyet, amelyet a fénykorban irdatlan víztározókba emeltek a kutakból. Mára a sörkészítés a technikai fejlődés folytán csak a felszín egy apró területére (a Jászberényi úti kettes telepre) húzóditt vissza.
A háborúban remek óvóhely volt (ma erről az időszakról is van egy kis kiállítás néhány vizes helyiséggel), és haditermelés is folyt itt: a legendák szerint Messerschmitt gépeket is készítettek. A céget aztán '45 után államosították, és itt folyt 1990-ig a Kőbányai sör gyártása.
A rendszerváltás után a sörkészítés leállt, a pince tulajdonjoga az önkormányzatra szállt, amely a mai napig nem tudja hasznosítani; puszta állagmegóvására is csak korlátozott eszközei vannak, emiatt a járatok és az itt található tárgyak omlanak-romlanak, számos ág le is van zárva. A szellőzést több száz szellőző biztosítja (némelyiken keresztül ki is látni a szabadba). Ma leginkább érdeklődőknek mutogatják a járatokat (minden hónap utolsó szombatján), amelyek önmagukban is érdekesek (kivéve mondjuk a gótikus formájúvá faragott "kápolnákat"), de avatott kísérő történeteivel sok újat tudhatunk meg.
A számos kijárat közül az egyik (a Csajkovszkij parknál) az egykori Dreher-villa mellett vezet ki; az épület révén, noha rettenetes állapotban van, sok fantáziával azonban elképzelhetjük az egykori lakók életét - főleg, ha a néhány megmaradt berendezési tárgy (pl. a lenti konyhában álló sütő) segítségével.
A Kőbányai pincerendszer - ha nem is vetekszik mondjuk a lengyel Wieliczka sótárnáival - érdekes látnivalója Pestnek.
Étel-ital
Frei kávézó, Árkád
Budapest X. kerület
Manapság már mindent élményként kínálnak nekünk, és az is megfigyelhető, hogy a gasztronómia egyre divatosabb lesz (ennél mondjuk sose legyen rosszabb hóbort), így nem meglepő, hogy a Libri könyvesbolt több áruházába is befészkelte magát a Frei Kávéház egy-egy lerakata. Így már nem szimplán könyveket böngészhetünk, hanem közösségi élményt is átélhetünk ezekben az üzletekben.
Hogy miért éppen Frei Kávézók vannak itt, az mondjuk nem világos, de végülis miért ne? Számomra Frei ugyan buvárpojácának tűnik drámai komolykodásával, aki mindenhez ért a regényírástól kezdve egészen - a kávéig. Mindenesetre üzletembernek nem utolsó, ez a franchise-kávézólánc például elég jó ötletnek tűnik, de azért legyünk óvatosak, okulva a Norbi-boltoknál tapasztalható minőségi és üzletvezetési problémákon.
Engem az Árkád üzletközpont-beli Libri Frei Kávézójába vetett el jó (?) sorsom. Előre bocsátom, hogy a kávéhoz nem értek, nem nagyon élek vele, így ebben a vonatkozásban nem akarom tekintélyként észt osztani - igazából más tekintetben sem, egyszerűen csak leírom, amit vendégként ott tapasztaltam, amit aztán bárki megerősíthet vagy cáfolhat kedve szerint.
Az első benyomásom kedvező volt: szeretem a könyvesboltokat meg a kávéházakat is, és a kettő ötvözete is vonzó számomra. Láthatóan kedvelt a hely, sok volt koraeste a vendég, élettel töltve meg az amúgy nem túl nyüzsgő könyvesboltot - olyannyira, hogy szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy szabad helyet leltünk. Az egész üzlet kissé McDonald's jellegű: rögzített székek-asztalok, láthatóan apróra megszabott berendezési szabályokkal (az ülőalkalmatosságokat különben nem találtam valami kényelmesnek, távol voltak az asztaltól, így vagy az első peremére húzódva beszélget az ember, vagy hátradőlve semmit sem hall a másikból). A díszlet természetesen a kávé-kakaó világából származó, némileg sztereotip fotókból áll, Frei Tamás személyével megtűzdelve. A kínálat bőséges, talán túlságosan is: annyiféle egzotikus ital nevével találkozhatunk, hogy az ember képtelen nem arra gondolni: ezeket kizárólag marketingfogásból ötölték ki fáradtságos munkával kreatív szakemberek. Mindenesetre bizonyára mindenki talál itt kedvére való kortyolnivalót, méghozzá nem is különösebben drágán.
A rendelés szintén gyorsétterem-jellegű: a pultnál kell kérni (ami olykor elég soká tart, így hamar hosszú sor fel tud torlódni) és fizetni. A kiszolgálás viszont egyáltalán nem gyors: a rendelés után helyünkre kell ülni, és ha kész a rendelés, elkiáltják a pultból, lehet érte visszafáradni. Ebből aztán különféle problémák fakadnak: először is nagy a hangzavar, így nagy eséllyel nem vagy nem jól halljuk meg a hívó szót. Ha meghalljuk, akkor sem biztos, hogy felismerjük, mert egyrészt a sok egzotikus fantázianév könnyen összekeverhető, másrészt mások is rendelhettek hasonlót ugye, és mivel az ital nevét kiáltja a kikiáltó, ez nem túl sok támpont. Aztán, mivel állandóan arra fülelünk, hogy mikor szólítanak bennünket nem tudunk nyugodtan társalogni, márpedig kávézókba jelentős részben beszélgetni járnak az emberek.
A fenti nehézségekből adódóan én már többször is emelkedtem a székemről egy-egy ígéretes bejelentésre, hogy aztán zavartan üljek vissza, felismerve: mégsem az én italomat kínálják. Mivel hosszú idő alatt sem kaptam meg a magamét, az a gyanúm is támadt, hogy elfeledkeztek rólam, esetleg nem hallottam, amikor sorra kerülök. Végül sikerült hozzájutnom az itókához, de csak az asztalhoz visszaérve derült ki, hogy ez nem koffeinmentes, vagyis nagy eséllyel nem a mi poharainkat hoztam el, ám már késő volt visszavinni (különben meg amúgy is felbosszantott annyira a helyzet, hogy ne törődjek vele, örültem, hogy végre kapunk valamit). Amikor jóval később valóban a mi porciónkat hirdették ki, azért persze senki nem jelentkezett, így egy idő után azt is elhoztuk, nyerve egy potya italt :)
Mondhatom tehát, hogy a Frei Kávézó kiszolgálási rendszere egyszerűen csapnivaló. Az étterem maga és az italok amolyan átlagosak, de összességében inkább javaslok valamilyen hagyományosabb kávézót, ahol stresszmentesebben lehet fogyasztani. Frei ide, Frei oda, nem egy nagy szám.
Hogy miért éppen Frei Kávézók vannak itt, az mondjuk nem világos, de végülis miért ne? Számomra Frei ugyan buvárpojácának tűnik drámai komolykodásával, aki mindenhez ért a regényírástól kezdve egészen - a kávéig. Mindenesetre üzletembernek nem utolsó, ez a franchise-kávézólánc például elég jó ötletnek tűnik, de azért legyünk óvatosak, okulva a Norbi-boltoknál tapasztalható minőségi és üzletvezetési problémákon.
Engem az Árkád üzletközpont-beli Libri Frei Kávézójába vetett el jó (?) sorsom. Előre bocsátom, hogy a kávéhoz nem értek, nem nagyon élek vele, így ebben a vonatkozásban nem akarom tekintélyként észt osztani - igazából más tekintetben sem, egyszerűen csak leírom, amit vendégként ott tapasztaltam, amit aztán bárki megerősíthet vagy cáfolhat kedve szerint.
Az első benyomásom kedvező volt: szeretem a könyvesboltokat meg a kávéházakat is, és a kettő ötvözete is vonzó számomra. Láthatóan kedvelt a hely, sok volt koraeste a vendég, élettel töltve meg az amúgy nem túl nyüzsgő könyvesboltot - olyannyira, hogy szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy szabad helyet leltünk. Az egész üzlet kissé McDonald's jellegű: rögzített székek-asztalok, láthatóan apróra megszabott berendezési szabályokkal (az ülőalkalmatosságokat különben nem találtam valami kényelmesnek, távol voltak az asztaltól, így vagy az első peremére húzódva beszélget az ember, vagy hátradőlve semmit sem hall a másikból). A díszlet természetesen a kávé-kakaó világából származó, némileg sztereotip fotókból áll, Frei Tamás személyével megtűzdelve. A kínálat bőséges, talán túlságosan is: annyiféle egzotikus ital nevével találkozhatunk, hogy az ember képtelen nem arra gondolni: ezeket kizárólag marketingfogásból ötölték ki fáradtságos munkával kreatív szakemberek. Mindenesetre bizonyára mindenki talál itt kedvére való kortyolnivalót, méghozzá nem is különösebben drágán.
A rendelés szintén gyorsétterem-jellegű: a pultnál kell kérni (ami olykor elég soká tart, így hamar hosszú sor fel tud torlódni) és fizetni. A kiszolgálás viszont egyáltalán nem gyors: a rendelés után helyünkre kell ülni, és ha kész a rendelés, elkiáltják a pultból, lehet érte visszafáradni. Ebből aztán különféle problémák fakadnak: először is nagy a hangzavar, így nagy eséllyel nem vagy nem jól halljuk meg a hívó szót. Ha meghalljuk, akkor sem biztos, hogy felismerjük, mert egyrészt a sok egzotikus fantázianév könnyen összekeverhető, másrészt mások is rendelhettek hasonlót ugye, és mivel az ital nevét kiáltja a kikiáltó, ez nem túl sok támpont. Aztán, mivel állandóan arra fülelünk, hogy mikor szólítanak bennünket nem tudunk nyugodtan társalogni, márpedig kávézókba jelentős részben beszélgetni járnak az emberek.
A fenti nehézségekből adódóan én már többször is emelkedtem a székemről egy-egy ígéretes bejelentésre, hogy aztán zavartan üljek vissza, felismerve: mégsem az én italomat kínálják. Mivel hosszú idő alatt sem kaptam meg a magamét, az a gyanúm is támadt, hogy elfeledkeztek rólam, esetleg nem hallottam, amikor sorra kerülök. Végül sikerült hozzájutnom az itókához, de csak az asztalhoz visszaérve derült ki, hogy ez nem koffeinmentes, vagyis nagy eséllyel nem a mi poharainkat hoztam el, ám már késő volt visszavinni (különben meg amúgy is felbosszantott annyira a helyzet, hogy ne törődjek vele, örültem, hogy végre kapunk valamit). Amikor jóval később valóban a mi porciónkat hirdették ki, azért persze senki nem jelentkezett, így egy idő után azt is elhoztuk, nyerve egy potya italt :)
Mondhatom tehát, hogy a Frei Kávézó kiszolgálási rendszere egyszerűen csapnivaló. Az étterem maga és az italok amolyan átlagosak, de összességében inkább javaslok valamilyen hagyományosabb kávézót, ahol stresszmentesebben lehet fogyasztani. Frei ide, Frei oda, nem egy nagy szám.
