Budapest I. kerület
Látnivalók
A Hadtörténeti múzeum kínai ágyúi
Budapest I. kerület
A budavári Hadtörténeti Múzeum Kapisztrán térre nyíló (tehát nem a rendes bejárásra használatos) kapuja előtt két jó nagy kerekes ágyú áll őrt. Mivel hasonló monstrumok szinte az egész Hadtörténetit körülveszik, ezen önmagában nincs is sok csodálkozni való önmagában; azonban közelebbről szemügyre véve ezt a kettőt egzotikus díszítést, a hátulján pedig kínai szöveget fedezünk fel rajta! Adódik a kérdés: honnan kerültek ide ezek az egzotikus tűzfegyverek?A válasz egészen kalandos. A történelemórákról ismert 1900-as boxerlázadásban ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia is részt vett (volt ugyanis arrafelé egy pirinyó, 800 hektáros, ám annál jövedelmezőbb gyarmatunk, ezt védtük meg a kínai hordáktól), három hadihajó részvételével. Az annak rendje s módja szerint sikeres beavatkozás után szerzett hadizsákmány része volt 16 darab, XVII. századból való ágyú. Ezekből 14 a bécsi Arsenalba került, kettő pedig a Várba, ide, a múzeum elé.
További érdekesség az esemény kapcsán, hogy a kínai kalandban részt vevő hadihajók fedélzetén szolgált akkoriban Horthy Miklós, aki bohó ifjú tisztként meggondolatlanul tetoválást készíttetett a bőrére a messzi Keleten. Ezt később persze keservesen megbánta, amikor magas méltóságára emelkedett; nem is készült félmeztelen kép a kormányzóról. (Bár szerintem ennek a sztorinak gyengéje, hogy egyrészt akkoriban nem nagyon volt szokás félmeztelenül fotózni egyébként sem államférfiakat, másrészt ha soha senki sem látta, ugyan honnan derült ki a dolog)?
A lényeg azonban az, hogy ez a két ég felé ásító torkú bronzmonstrum a tűzfegyverek őshazájából büszkén dagaszthatja a gyarmati győzelmekhez nem igazán szokott magyar honfiúi kebleket.
Abdurrahman pasa emlékműve
Budapest I. kerület
A harcos ellenség tiszteletének nem mindennapos, szép példája a Budai Vár északi teraszán a vár utolsó török parancsnokának, Abdurrahman (más nevein Arnaut vagy Abdi) pasának emléktáblája, amely az iszlám szabályai szerint figurális ábrázolást nem tartalmaz, ehelyett egy jókora turbán ékesíti a tetejét.Abdurrahman volt a védelem irányítója 1686-ban az egységes európai ostromló seregekkel szemben, és három hónapon át remekül helytállt tízezer katonájával a majdnem nyolcszoros túlerőben lévő támadókkal szemben. Szeptemberben épp az emlékhely közelében, a vár észak-nyugati falán hatoltak be először a keresztények a várba, és az akkor hetven éves pasa személyesen állt katonái élére a harcban. (A nem minden napos bátorságot árnyalja az a tény, hogy a vesztes vezéreket az Ottomán Birodalomban selyemzsinór küldésével büntette a szultán, így az öreg egyébként is meghalt volna, bizonyára jobban tetszett neki a férfihoz inkább illő halál.) Így, karddal a kezében érte őt a végzetes lövés.
A közhiedelemmel ellentétben nem e helyt találták el és nem is itt volt eltemetve, a betörés fizikai helye miatt került az emléktábla éppen ide.
Budai vár régi várfalai
Budapest I. kerület
A budai vár északi részén, a II. világháború után Anjou-bástyának elnevezett teraszon sétálva - ahol egyébként többek között Abdurrahman pasa emlékműve is megtalálható - itt-ott nyomokban felfedezhetjük a régi várfalakat. Az uralkodói székhely ugyanis fokozatosan bővült, és a védművek vonala is csak Nagy Lajos idején nyerte el a mai körvonalát. Korábban itt Északon vagy húsz méterrel beljebb volt a fal vonala; ezekből a korai falakból láthatunk egy kiásott bástyát a budavári Polgármesteri Hivatal melletti kis utcában üvegtetővel lefedve, pár lépésnyire Nyugatra pedig további romjait fedezhetjük fel a Hadtörténeti Múzeum kapuján bepillantva az udvarra. Az előbbi helyen megfigyelhetjük, hogy a két vékonyabb kőfal közé jó néhány méter földet döngölve építették meg az erősséget; az új erődítés során már tömör kőfalra volt szükség az ágyúk miatt - azonban ez sem akadályozta meg sem a török, sem visszavíváskor a keresztény ostromlókat abban, hogy napok alatt porrá lőjék a falakat.
Mária Magdolna-templom
Budapest I. kerület
A Kapisztrán, téren, a Hadtörténeti Múzeummal átellenben már csak egy (igaz, jó magas) torony maradt a vár Mátyás-templom mellett másik jelentős egykori templomából. A IV. Béla idején ide emelt szerényebb, egy hajós építmény helyére a XIII. században került nagyszabású gótikus templom, amely a magyarok plébániatemploma volt (a németek a Nagyboldogasszonyba jártak). Két királyunkhoz is szorosan kapcsolódik: III. Andrást ide temették. I. Ferencet pedig rendhagyó módon itt koronázták meg.Az építményt, amelynek impozáns méreteiről a romok alapján is képet alkothatunk, a törökök is meghagyták a keresztényeknek (szemben a Mátyás-templommal, ami dzsámi lett), legalábbis amíg 1596-ban villámcsapás következtében ki nem égett; ezután raktárként használták. Buda visszavételét követően helyőrségi templom lett (a Hadtörténeti Múzeum ugyanis kaszárnya volt egészen 1918-ig, a Vérmezőre jártak ki a katonák gyakorlatozni). A II. világháború bombázásai súlyosan megrongálták, a maradék lebontásáról Rákosi Mátyás személyesen intézkedett. Végül a nyolcvanas években alakították ki a helyén a ma is látható romkertet. Negyedóránként harangjátékot hallhatunk a toronyból.
Étel-ital
Montecafé kávézó
Budapest I. kerület
A Montecafé egy aprócska, hangulatos kávézó a Krisztina körúton a Tabán mozi közelében. Az egész kávézó csupán öt kisebb asztalból áll, nyaranta ez kibővül 2-3 kinti asztallal. A remek olasz kávék mellé, különböző olasz süteményeket, hideg- és melegszendvicseket rendelhetünk, valamint különböző forró csokoládékat, üdítőket, alkoholos italokat stb. Az igen fiatal, kedves kiszolgálólány fiatalsága ellenére kimondottan rutinosan, ügyesen, perfekt módon szolgált ki minket, öröm és kuriózum ilyet tapasztalni a pesti éjszakában. Az árak átlagos pesti árak, a kávézó további pozitívuma, hogy ingyenes wifi lehetőség is van. Ideáli hely egy - a szomszédos Tabán moziban megnézett - jó film előtti vagy utáni baráti beszélgetésre, vagy a látott film megtárgyalására. A kávézó belső arculata (filmes plakátok, filmszínészek fényképei, filmtekercs stb.) is ezt sugallja.
Alabárdos Étterem
Budapest I. kerület
Habár eredendően ódzkodom a Budai Várban található éttermektől, az Alabárdost mindig ott láttam a Top10 élmezőnybne, így már régen elhatároztam, hogy ide is el fogok látogatni egyszer. Hogy éppen egy Torkos Csütörtökön (illetve a kibővített "Torkos Napok" során) került erre sor, abból túl messzemenő következtetést nem vonnék le, bár terjed az a pletyka, hogy az ez alkalommal exkluzív helyekre csődülő prolik és a csökkentett árak miatt a minőség sem a szokásos, ám ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom.
Az Alabárdos remek fekvésű: az Országház utca Szentháromság térre kukucskáló végén ül, ablakából egyenesen a Mátyás-templomra látni (illetve sejlenek kontúrjai a homályos ólomüvegablakok mögött). Az utcai kapu nem hivalkodó, a kapulajban kihelyezett népi hímzéseket tartalmazó üvegvitrinek némi ambivalens érzést keltenek, de ezen túltesszük magunkat (istenem, mégiscsak a Várban vagyunk). Nem egészen világos az étterem struktúrája, mintha a kapualjból jobbra és balra is nyílnának helyiségek, de ezt kikutatni nem volt módunk. Az apró ajtónál magasabb termetem miatt le kényszerültem hajolni belépéskor, és a középkori (?), bolthajtásos belső úgy általában sem túl tágas, a nagyteremben azért kényelmesen el lehet férni (bár a fal mellett ülő vendégnek olykor be-be kell segítenie, hogy a pincér el tudja venni előle az üres poharakat). A bejáratnál rögvest a főúr fogadott pincéreitől körülvéve, udvariasan elvették kabátjainkat, ellenőrizték a foglalást, és asztalunkhoz kísértek. A már-már túlzásba hajló, körülményeskedő előzékenység általában is jellemző a személyzetre, ez nekem speciel annyira nem imponál (pl. zavarba hoz, ha apámkorú férfi egyengeti az ölembe a textilszalvétát), de a hely szelleméhez illik. Ezt mondjuk a pincérek kissé szockós hangulató öltözetére, silány minőségű ingeire, lötyögős-bő mellényeire már nem mondanám, azt hittem, ilyesmi már csak vidéki "futottak még" vendéglátóhelyeken szerepelnek. Dehát nem.
Asztalunknál elhelyezkedve és körültekintve a hangulat kissé eltúzottan várias-középkorias: a boltívek alatt olajfestményekre (pl. ha jól láttam, többek között a Tiziano-féle V. Károly-lovasfigura kis méretű reprodukciójára) vetül az ólomüvegablak fénye, közbe-közbe különféle fegyverek csüggenek a falon. Az asztalok súlyos grapériával vannak borítva, különféle poharak és evőeszközök átláthatalan garmadája fedi az asztalt (amit érdekes módon itt is, csakúgy mint másutt, rögtön használatlanul kicserélnek az első fogás alkalmával, ennek okát sosem értettem). Az egésznek van egy olyan talmi hangulata, mint az assissibeli turistaboltoknak. De sebaj, nem bámészkodni jöttünk, hanem egy jót enni.
Legelőször is ásványvizet kapunk, és kis kenyérfalatkát apró vajjal. A pincér ezenközben valamilyen számomra mindmáig nem értelmezhető módon egy speciális, Torkos Napokra készült A és B menüt tartalmazó (silány nyomatú) kártyával hozakodott elő, én azonban jobbnak láttam, ha inkább a hagyományos étlapról választunk valamit. Az itt szereplő ételek egyébként inkább hagyományosak, mint extravagánsak, és én ezt jobban is kedvelem: szeretek olyasmit enni, aminek a neve is mond számomra valamit, és össze tudom vetni valami hasonlóval, amit már korábban ettem, így meg tudom állapítani a minőségét. Ennek megfelelően elégedetten olvastam az étlapon olyan tételeket, mint a fejtettbab-leves, sült harcsafilé, almával sült malaclapocka, vagy akár a meggyes pite. Az étkezés során végig házi köményes kenyeret helyeznek a kezünk ügyébe, ami nekem nagyon ízlett.
Kezdésnek a konyhafőnök "ajándékaként" apró nyúlhúsgombócot kaptunk babsalátával. Az előételnek választott kecskesajt sütőtökkel és a kacsamájterrin remek fogásnak bizonyult, ugyanez elmondható a galamb erőlevesről is (ámbár ebben magát a galambhúst nem találtam); érdekes módon a leves levét a kihelyezett tányérba öntik kancsóból, ilyen felszolgálási módot eddig még nem láttam. A főfogásként fogyasztott pisztráng is olyan volt, amilyennek lennie kell; a hatásvadász felszolgálást, amikor az asztal minden vendége elé egyszerre helyezik a lefedett tányért, és egyszerre emelik fel róla a fedőt, kissé ezúttal is eltúlzottnak éreztem, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy valamiféle "ó-ha" hatást remélnek ettől - ami tőlünk legalábbis nem kapott a produkció.
A borlap két centi vastag kötete kétségkívül tartalmas mind mennyiségileg, mind minőségileg. A választott palackot az asztal végére helyezik az ásványvíz társaságába, és a pincér időről időre odajön tölteni belőle.
Ami az árakat illeti, ilyen helyre nyilván még a Torkos Napok alkalmával is vaskos bukszával érkezünk. Mi három személyre valamivel több, mint 15.000 Ft-ot fizettünk, ami teljes áron ugye ennek a kétszerese lett volna. Nekem ugyan a felkínált ételek kimondottan ízlettek, de azért ez az ár nyilvánvalóan sok, ennél lényegesen olcsóbban tudunk legalább ilyet enni a városban - ha nem is a Budai Várban persze, hanem mondjuk az U26-ban. Az édeskés turistacsalogatónak szánt stílus azonban végig kényelmetlen érzéssel töltött el, nem éreztem emiatt jól magam, főleg amikor valamilyen érthetetlen logika mentén háttérzene gyanánt Guantanamerát és Hegedűs a háztetőn slágereket játszottak be vékony lanthangra alkalmazva.
Összességében tehát az Alabárdos Étterem számomra nem okozott olyan élményt, mint amire számítottam - és ebben a magas ár játszotta a legkisebb szerepet. Azt hiszem, hogy esetében a mondás, miszerint a kevesebb olykor több, nagyszerűen helytálló. Ha valaki azonban mégis meg akarná látogatni, ne vasárnap tegye, aznap ugyanis zárva tart.
Az Alabárdos remek fekvésű: az Országház utca Szentháromság térre kukucskáló végén ül, ablakából egyenesen a Mátyás-templomra látni (illetve sejlenek kontúrjai a homályos ólomüvegablakok mögött). Az utcai kapu nem hivalkodó, a kapulajban kihelyezett népi hímzéseket tartalmazó üvegvitrinek némi ambivalens érzést keltenek, de ezen túltesszük magunkat (istenem, mégiscsak a Várban vagyunk). Nem egészen világos az étterem struktúrája, mintha a kapualjból jobbra és balra is nyílnának helyiségek, de ezt kikutatni nem volt módunk. Az apró ajtónál magasabb termetem miatt le kényszerültem hajolni belépéskor, és a középkori (?), bolthajtásos belső úgy általában sem túl tágas, a nagyteremben azért kényelmesen el lehet férni (bár a fal mellett ülő vendégnek olykor be-be kell segítenie, hogy a pincér el tudja venni előle az üres poharakat). A bejáratnál rögvest a főúr fogadott pincéreitől körülvéve, udvariasan elvették kabátjainkat, ellenőrizték a foglalást, és asztalunkhoz kísértek. A már-már túlzásba hajló, körülményeskedő előzékenység általában is jellemző a személyzetre, ez nekem speciel annyira nem imponál (pl. zavarba hoz, ha apámkorú férfi egyengeti az ölembe a textilszalvétát), de a hely szelleméhez illik. Ezt mondjuk a pincérek kissé szockós hangulató öltözetére, silány minőségű ingeire, lötyögős-bő mellényeire már nem mondanám, azt hittem, ilyesmi már csak vidéki "futottak még" vendéglátóhelyeken szerepelnek. Dehát nem.
Asztalunknál elhelyezkedve és körültekintve a hangulat kissé eltúzottan várias-középkorias: a boltívek alatt olajfestményekre (pl. ha jól láttam, többek között a Tiziano-féle V. Károly-lovasfigura kis méretű reprodukciójára) vetül az ólomüvegablak fénye, közbe-közbe különféle fegyverek csüggenek a falon. Az asztalok súlyos grapériával vannak borítva, különféle poharak és evőeszközök átláthatalan garmadája fedi az asztalt (amit érdekes módon itt is, csakúgy mint másutt, rögtön használatlanul kicserélnek az első fogás alkalmával, ennek okát sosem értettem). Az egésznek van egy olyan talmi hangulata, mint az assissibeli turistaboltoknak. De sebaj, nem bámészkodni jöttünk, hanem egy jót enni.
Legelőször is ásványvizet kapunk, és kis kenyérfalatkát apró vajjal. A pincér ezenközben valamilyen számomra mindmáig nem értelmezhető módon egy speciális, Torkos Napokra készült A és B menüt tartalmazó (silány nyomatú) kártyával hozakodott elő, én azonban jobbnak láttam, ha inkább a hagyományos étlapról választunk valamit. Az itt szereplő ételek egyébként inkább hagyományosak, mint extravagánsak, és én ezt jobban is kedvelem: szeretek olyasmit enni, aminek a neve is mond számomra valamit, és össze tudom vetni valami hasonlóval, amit már korábban ettem, így meg tudom állapítani a minőségét. Ennek megfelelően elégedetten olvastam az étlapon olyan tételeket, mint a fejtettbab-leves, sült harcsafilé, almával sült malaclapocka, vagy akár a meggyes pite. Az étkezés során végig házi köményes kenyeret helyeznek a kezünk ügyébe, ami nekem nagyon ízlett.
Kezdésnek a konyhafőnök "ajándékaként" apró nyúlhúsgombócot kaptunk babsalátával. Az előételnek választott kecskesajt sütőtökkel és a kacsamájterrin remek fogásnak bizonyult, ugyanez elmondható a galamb erőlevesről is (ámbár ebben magát a galambhúst nem találtam); érdekes módon a leves levét a kihelyezett tányérba öntik kancsóból, ilyen felszolgálási módot eddig még nem láttam. A főfogásként fogyasztott pisztráng is olyan volt, amilyennek lennie kell; a hatásvadász felszolgálást, amikor az asztal minden vendége elé egyszerre helyezik a lefedett tányért, és egyszerre emelik fel róla a fedőt, kissé ezúttal is eltúlzottnak éreztem, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy valamiféle "ó-ha" hatást remélnek ettől - ami tőlünk legalábbis nem kapott a produkció.
A borlap két centi vastag kötete kétségkívül tartalmas mind mennyiségileg, mind minőségileg. A választott palackot az asztal végére helyezik az ásványvíz társaságába, és a pincér időről időre odajön tölteni belőle.
Ami az árakat illeti, ilyen helyre nyilván még a Torkos Napok alkalmával is vaskos bukszával érkezünk. Mi három személyre valamivel több, mint 15.000 Ft-ot fizettünk, ami teljes áron ugye ennek a kétszerese lett volna. Nekem ugyan a felkínált ételek kimondottan ízlettek, de azért ez az ár nyilvánvalóan sok, ennél lényegesen olcsóbban tudunk legalább ilyet enni a városban - ha nem is a Budai Várban persze, hanem mondjuk az U26-ban. Az édeskés turistacsalogatónak szánt stílus azonban végig kényelmetlen érzéssel töltött el, nem éreztem emiatt jól magam, főleg amikor valamilyen érthetetlen logika mentén háttérzene gyanánt Guantanamerát és Hegedűs a háztetőn slágereket játszottak be vékony lanthangra alkalmazva.
Összességében tehát az Alabárdos Étterem számomra nem okozott olyan élményt, mint amire számítottam - és ebben a magas ár játszotta a legkisebb szerepet. Azt hiszem, hogy esetében a mondás, miszerint a kevesebb olykor több, nagyszerűen helytálló. Ha valaki azonban mégis meg akarná látogatni, ne vasárnap tegye, aznap ugyanis zárva tart.
Egyéb
Heinrich Hentzi-emlékmű
Budapest I. kerület
Habár a Hentzi-emlékmű ma már nem áll, mind hősünknek, mind az emlékműnek olyan érdekes a története, hogy a Várban kalandozók érdeklődésére talán így is számot tart.A császárpárti hadfi története a XVIII. századi Svájcban kezdődik, ahonnét családja - minekutána nagybátyja a konföderáció alkotmánya ellen tör, és kivégzik - Debrecenbe menekül; itt születik a kis Heinrich, aki magyarországi születése ellenére megveszekedett magyarellenes volt egész életében. Ezt a császár hű katonájaként bőven volt is alkalma kimutatni (bár karrierje elején még inkább Napóleon ellenében vitézkedett).
A forradalom idején az újvidéki Pétervárad erődkomplexumának parancsnoka volt, és bár e minőségében uralkodója parancsára le kellett ugyan tennie a hűségesküt a magyar alkotmányra, kereste a lehetőséget arra, hogy az erődöt a császáriak kezére juttassa, ami miatt Pestre kerül a magyarok börtönébe. Miután Windisch-Grätz a várossal együtt "felszabadítja", örömmel ajánlkozik a Budai Vár kapitányának, és - mivel a magyaroktól ezek után sok jóra nem számíthatott - a tavaszi hadjárat során körömszakadtáig védte is a Várhegyet (mondjuk nem túl lovagiasan, ugyanis fentről minden nap értelmetlen pusztításvágyból ágyúztatta Pestet). Meg is lett a jutalma: a betörő ostromlók keze által harcban halt meg a Szent György téren.
A történet azonban innen vesz érdekes fordulatot. A szabadságharc elbukása után Hentzi ugyanis háborús hőssé magasztosult, olyannyira, Hogy Ferenc József saját uralkodói zsebpénzéből emeltetett számára egy igen provokatív, 22 méteres (!) ércemlékművet a Várba (a mai Köztársasági Elnöki Palota elé nagyjából), ami ily módon az első emlékmű lett a területen. Innen a lakossági tiltakozások ellenére sem volt hajlandó eltávolítani, sőt, a honvédokat koszorúzni rendelték ki a monumentumhoz időről időre.
Végül Erzsébet királyné meggyilkolása után a városvezetők nagy ravaszul épp a Hentzi-emlékmű helyére kívántak a Sissynek mementót állítani, amit az özvegy király sem ellenezhetett. Az áruló oszlopa a Hűvösvölgybe került, majd szép lassan az enyészeté lett; ma két szoboralakot őriznek róla a Hadtörténeti Múzeumban, egy harmadikat pedig a Budapesti Történeti Múzeumban. Hiába, így múlik el a világ dicsősége...
